Xmas fever

Minden évben egyre korábban kezdődik. Lassan már ott tartunk, mint a Harrods, akik már szeptemberben felállítják a karácsonyi kirakatot Londonban. Ilyenkor már minden valamirevaló háziasszony megírta a listákat, megtervezte a karácsonyfa és a lakásdekoráció idei stílusát, a menüt is természetesen, minden napra, harminc főre, nekiállt saját kezű ajándékokat gyártani az egész nagy rokonságnak, meghívott húsz gyereket, akikkel mézeskalácsot sütnek (olyat, ami tökéletesen tartja a formáját de már azonnal puha is és természetesen egyedi és színes díszítés is borítja, ja és persze bio), előre kitalálta és már ki is próbálta az alkalmi csillogó sminket és már bejelentkezett a fodrászhoz és a körmöshöz is. Tehát az ősz, mint olyan, kimaradt (na jó, leszámítva a Halloween-tökölést). Aztán, amint eljön a január, kezdődik a nyár. Mert az eddig gondosan kitalált és megsütött sütikből, husikból ellenség lesz, gonosz és egészségtelen kalória és zsírpárna, amitől azonnal meg kell szabadulni, mert hipphopp, jön a bikiniszezon. Így lesz a négy évszakból kettő. Na jó, esetleg aki nagyon háziasszonykodni akar, az Vízkeresztkor nekiállhat keresztszemezni a húsvéti terítőt, átmenetnek. 

Engem is elkap, de azért uralkodok rajta. Mert egyszerűen nem lehet mindent előre elkészíteni,  és a karácsony előtti utolsó napok igenis melósak. Aki dolgozni jár, annak meg duplán. És átmelózott napok és kényszerből átsütött és áttakarított esték és hétvégék után nem jön meg secperc a meghitt hangulat, főleg, amikor még krokettet is kell olajban sütni a szenteste vacsorájához. Sminkben és kisestélyiben.

Valahogy arra kell átállítanom magam, hogy nincs kényszer, és mindenki jobban jár, ha az anyuka nem utálja már helyből az egészet, hanem élvezi. Mert azért jó dolog kidekorálni a lakást, és szép a karácsonyfaégők fényében csillogó dísz, és olyan finom a fenyőillat, és olyan jó, amikor a gyerekek örülnek az ajándéknak, és olyan jó, hogy lehet tízig aludni, tévézni (még én is szoktam, pedig amúgy nem), megnézni a Keresztapa 1-2-3-at tizedszer (igen, vannak ilyen perverz karácsonyi szokásaink), ágyban reggelizni a beiglit (csak mákosat, és kétszer annyi legyen legalább a mák, mint a tészta), tejeskávéba mártogatni a mézeskalácsot, vörösboros vadat enni vacsorára knédlivel (elő a fagyasztóból, egy fél rekeszt szabadon hagyok, hogy legyen elég) és pezsgővel, gyertyafénynél. Tehát a cél: ENJOY. És az is jó, amikor megsütjük a mézeskalácsot (én begyúrom, csak jöjjön valaki és nyújtsa ki), és telnek meg egymás után a fémdobozok, és szeretem rétegezni a tésztafőző fazékba a töltött káposztát (két és fél kiló káposzta plusz a levelek, füstölt oldalassal, kaporral, kolbásszal és szalonnával, a darált húsos-rizses gombócban pedig apróra vágott füstölt színhússal) és otthagyni, hadd rotyogjon nagyon lassan, amíg én elmegyek meghallgatni a Handel Messiást (minden évben, mindig máshol, MÜPA vagy belvárosi templom, tényleg, az ideit ki kell nézni), és becsomagolom és rendszerezem az ajándékokat családonként külön szatyrokba, és úgy általában... ha még esik a hó is, akkor az külön ajándék.

Baba-képeskönyv

Nem több és nem kevesebb, egyszerű képek babáknak. 

A baba integet, eszik, alszik, fürdik, ott a zokni, a sapka, az állatok, a járművek, mindegyikből egyszerű, könnyen felismerhető, egyértelmű kép. Nem nagy művészet, semmi különös, de pont mostanra való (másfél éves lesz jövő héten), amikor kezd beszélni és már mindent felismer, ami benne van. 

Úgy örülök, amikor eltalálom, hogy ki minek örül, és a kisfiam most nagyon örül ennek a könyvnek. Ügyesen jeleli és/vagy próbálja mondani, mit lát, és nagyon boldog, amikor megértem, vagy amikor ő megtalálja, amit én kérdezek.

Winter is Coming

Micsoda bölcs megállapítás, így november elején, nade nem minden az, aminek látszik... az emberek egyik fele a hóra és a hidegre gondol, a másik fele viszont inkább már a tavaszt várja, mert március 31-én folytatódik a Tél :) Szóval akkor kezdi vetíteni az HBO a Trónok harca harmadik évadát. Pár hete kezdtem el nézni, két Downton Abbey között, és hát nagyon, nagyon, nagyon. Pedig hát én se a Harry Pottert, se a Gyűrűk urát, se semmit, aminek bármi köze van a misztikumhoz... ez családi vonás, a mindent és gyorsan olvasó génjeinkből hiányzik ez varázslós DNS alkatilag is, és a hitünkkel sem egyeztethető össze. 

Akkor hát ez meg miért? Azt én sem tudom. De tetszik. Lehet, hogy csak a Tudorok utáni elvonási tünetre akartak gyógyírt adni ott az HBO-nál, de bejött nekik. Az első öt perc volt a húzós, de előre szóltak, hogy ne kapcsoljam le, és onnantól be fog jönni, és valóban. A misztikus szál jelen van ugyan, de egyelőre csak mellékesen, a szereplők sokasága és a történet kidolgozottsága viszont egészen elképesztő, magával ragadó és tiszteletet parancsoló (és ezért fér bele még a sárkány is, ami azért máskülönben biztosan kiverné a biztosítékot). Az író nem titkolja, hogy a középkori angol rózsák háborúja ihlette a történetet, és valóban, egymással versengő uralkodó családokat látunk, jellemük, viszonyaik a legeslegapróbb részletekig kidolgozva, ahogy a trónért, a területekért, egymásért vagy egymás ellen harcolnak. 

 

A szereplők mellett ugyanilyen gondos részletességgel rajzolódik ki a háttér: a földrajz, a városok, az éghajlat, a nyelvek. Fantasztikus élmény és hihetetlen kemény munka lehetett mindezt kitalálni, és ugyanekkora élmény bogarászni a térképeket, az internetet, hogy ki kicsoda és kivel van, de mostanra már komoly adatbázisok segítik a nézőt/olvasót. 

Nagyon szép, kosztümös, látványos film, l'amour, csata, jellemek, effektek, szép tájak az erdőtől a sivatagig, sok-sok már ismert és itt ismertté váló színésszel és híressé vált szállóigékkel. 

UI: már külön Game of Thrones szakácskönyv is van, ha lehetne választani, azért inkább Mrs. Patmore főztjét kérném :)

Amikor várni kell, és mindenki minket bámul...

Mert van ilyen. Elég sokszor. És mert akármilyen nagy a nagyobbik gyerek, mégsem lehet egyedül elküldeni az ortopédiára, ma is ebben volt részünk. Az első időpont volt a miénk ma, emiatt egy picit reménykedtem, hogy nem lesz az, ami májusban volt, hogy két és fél órát vártunk, az akkor pont egyévessel, aki még épphogy nem tudott járni, viszont úgy általában haladni már annál inkább, előre, hátra, négykézláb, hason, ahogy kell. Hát azt azért mégsem lehet, ahhoz képest a mai ujjgyakorlat volt így, hogy már biztosan megy. Ja, lépcsőn lefelé még nem. És hát mi tetszett meg neki? A lépcső mellett a rámpa. Amire nagyon jó felfelé menni, egy idő után már vigyorogva, biztosan, futva, csőrös üveggel a szájban, háztartási keksszel a kézben, takarót a földön húzva, stb. Lefelé még óvatosan, aztán már az is megy gond nélkül. És akkor jön a lépcső! Mert mégiscsak az az igazi kihívás, ami nem hagyja nyugton az én élénk, mozgékony, újra fogékony, találékony és felfedező típusú (egyetlen szóval kifejezve égedelem) gyerekemet (ugye milyen fontos dolgok ezek, olvasni minden szihológus-válaszol- cikkben, örüljünk, ha ilyen a gyerek, mert az hosszú távon nagyon jó lesz mindenkinek). Azon már a szemem sem rebbent, hogy lehajol és kézzel matat a lépcsőn. Azon se, amikor a ledobott csőrösből ivott. Amikor a keksszel kezdte ütögetni a székeket, akkor már rángatózott egy kicsit az állam (jó, mentség, hogy közben már eltelt másfél óra), de amikor muszáj volt már odaadni a takaróját (hogy mért nem szeretett meg egy miniatűr macit, rongyot, stb, mért pont a kötött takarót, ami lelóg a földre és ráadásul lassan is szárad), akkor már nem volt őszinte a mosolyom. És persze mindenki a gyereket nézi, mert mindenki gyökeret eresztett már a váróban, az időpontunkhoz képest két óra elteltével jutottunk be, gondolom a felnőtt rendelésen is hasonló volt az arány, legalábbis az egyre kevesebb szabad székből erre lehetett következtetni. 

És ami még feltűnt a gyerekrendelésen, hogy az apukák száma elenyésző. Konkrétan kettőt láttunk az egész délelőtt során, szemben a kb. 15 anyukával. Tehát, ha ortopédiára kell vinni a gyereket, 80%-ban a nők vesznek ki szabadságot, szenvednek a gyerekkel, hogy lekössék, etessék, megnyugtassák a röntgen előtt, secperc levetkőztessék, amikor végre bejutnak, hónuk alatt tartsák az esernyőt, a kabátokat, a táskát, a teát, a macit, a mesekönyvet, mert szabad szék már nincs..  És közben szégyelli magát az ember veszettül, amikor meglátja azt az anyukát, aki megbuherált rozoga babakocsiból halmozottan sérült kislányt emel be a röntgenbe, aki soha nem fog ugrálni a lépcsőn.

Egy-egy ilyen alkalommal jobban elfáradok, mint máskor egy húzósabb munkanap után. Hát igen, ez is része a dicső anyaságnak...