Mert van ilyen. Elég sokszor. És mert akármilyen nagy a nagyobbik gyerek, mégsem lehet egyedül elküldeni az ortopédiára, ma is ebben volt részünk. Az első időpont volt a miénk ma, emiatt egy picit reménykedtem, hogy nem lesz az, ami májusban volt, hogy két és fél órát vártunk, az akkor pont egyévessel, aki még épphogy nem tudott járni, viszont úgy általában haladni már annál inkább, előre, hátra, négykézláb, hason, ahogy kell. Hát azt azért mégsem lehet, ahhoz képest a mai ujjgyakorlat volt így, hogy már biztosan megy. Ja, lépcsőn lefelé még nem. És hát mi tetszett meg neki? A lépcső mellett a rámpa. Amire nagyon jó felfelé menni, egy idő után már vigyorogva, biztosan, futva, csőrös üveggel a szájban, háztartási keksszel a kézben, takarót a földön húzva, stb. Lefelé még óvatosan, aztán már az is megy gond nélkül. És akkor jön a lépcső! Mert mégiscsak az az igazi kihívás, ami nem hagyja nyugton az én élénk, mozgékony, újra fogékony, találékony és felfedező típusú (egyetlen szóval kifejezve égedelem) gyerekemet (ugye milyen fontos dolgok ezek, olvasni minden szihológus-válaszol- cikkben, örüljünk, ha ilyen a gyerek, mert az hosszú távon nagyon jó lesz mindenkinek). Azon már a szemem sem rebbent, hogy lehajol és kézzel matat a lépcsőn. Azon se, amikor a ledobott csőrösből ivott. Amikor a keksszel kezdte ütögetni a székeket, akkor már rángatózott egy kicsit az állam (jó, mentség, hogy közben már eltelt másfél óra), de amikor muszáj volt már odaadni a takaróját (hogy mért nem szeretett meg egy miniatűr macit, rongyot, stb, mért pont a kötött takarót, ami lelóg a földre és ráadásul lassan is szárad), akkor már nem volt őszinte a mosolyom. És persze mindenki a gyereket nézi, mert mindenki gyökeret eresztett már a váróban, az időpontunkhoz képest két óra elteltével jutottunk be, gondolom a felnőtt rendelésen is hasonló volt az arány, legalábbis az egyre kevesebb szabad székből erre lehetett következtetni.
És ami még feltűnt a gyerekrendelésen, hogy az apukák száma elenyésző. Konkrétan kettőt láttunk az egész délelőtt során, szemben a kb. 15 anyukával. Tehát, ha ortopédiára kell vinni a gyereket, 80%-ban a nők vesznek ki szabadságot, szenvednek a gyerekkel, hogy lekössék, etessék, megnyugtassák a röntgen előtt, secperc levetkőztessék, amikor végre bejutnak, hónuk alatt tartsák az esernyőt, a kabátokat, a táskát, a teát, a macit, a mesekönyvet, mert szabad szék már nincs.. És közben szégyelli magát az ember veszettül, amikor meglátja azt az anyukát, aki megbuherált rozoga babakocsiból halmozottan sérült kislányt emel be a röntgenbe, aki soha nem fog ugrálni a lépcsőn.
Egy-egy ilyen alkalommal jobban elfáradok, mint máskor egy húzósabb munkanap után. Hát igen, ez is része a dicső anyaságnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése