Cikk

A múlt hét kimaradt, de hát vannak ilyen időszakok... amikor örül az ember, hogy túlél, és megpróbál normális maradni. Emberpóbáló idők... Gyerekekkel sokkal nehezebb, de azért mégis ad valami normalitást, keretet a napoknak, hogy ha törik, ha szakad, fel kell kelni és el kell indítani a nagyokat, a kicsit tisztába kell tenni, stb...

Aztán tegnap pakolás közben (én nemtom ki mennyi pakol, én úgy érzem, másból sem áll az élet itthon) megtaláltam egy cikket, amit nyáron tettem félre, hogy majd egyszer írok róla... Az ELLE magazinban jelent meg, a női ambícióról volt benne szó. A cikk maga nem volt rossz, a téma is aktuális és érdekes, nade volt benne egy rész, ami kiverte a biztosítékot, és jól felhúzott. És nemcsak a beleszúrt angol szavak miatt.

"Az önbecsülésen alapuló nagyravágyás általában sziámi ikerpárja az igényességnek, a jó értelemben vett hiúságnak. Ha valaki anya, feleség, egyben a munkájában magasra szeretne jutni, minden bizonnyal több síkon ad magára. Tetszik neki, aki a tükörből visszanéz rá, a jó közérzettől tovább nő a teherbírása, ettől pozitív spirálba jut. Tudja, mitől töltődik fel, és tudja, hol találja ennek forrásait. Tudja, hogy a tehetség valódi bankszámla, álomi kamattal: minél többet vállal, annál többet bír, minél többet teljesít, annál könnyebben veszi az akadályokat. Életörömmel tekint az anyaságra, vidáman eteti, fuvarozza, tanítgatja a családját, egészséges, kiegyensúlyozott, boldog embereket nevel. Win-win, plusz még annyi win, ahány gyerek. Őszintén: kívánatosabb verzió ennél egy megtörten, szürkén vonszolódó árnyéktárs? Természetesen nem arról van szó, hogy minden nő préselje ki magából a karriervágyat akkor is, ha esetleg ilyesmi nem kínozza. De ha valaki nem hajszolhatja magát odáig, ahová a belső drive űzi, akkor már nem érdekes, valójában ilyen nő vagy olyan: garantáltan boldogtalan ember. És az nem jó senkinek."

Abszolúte egyetértek az igényességgel, a normális hiúsággal, és az egészséges nagyra, többre vágyással is. Viszont amit a környezetemben látok, az egy kicsit más. Nagyobb cégnél dolgoztam, olyan helyen, ahol tudás, kitartás és fejlődés nélkül nem lehet túlélni, el lehet lavírozni kis ideig lustán is, de hosszú távon a multi nem a semmiért fizet, és láttam ilyet is, olyat is... mindenhol vannak protekciósok, mindenhol vannak multimilliomos háttérből jövők, és mindenhol akad, aki lefekszik a főnökével... többségben azonban olyan nőkkel találkoztam, akik normális családra, rendezett háttérre vágytak, normális férfit kerestek, illetve próbáltak normális nőnek maradni és működő családot kialakítani. Akik nem azért vállaltak többet, mert belső késztetésük űzte őket, hiszen már alapból hosszú és gyilkos a 8-9 órás munkaidő, hanem azért, hogy ne rúgják ki őket. Akik önmagukat kínozva próbáltak megfelelni itt is, ott is, és a feltöltődést egy tízperces konyhai dumálás jelentette (aminek felében persze a melóról volt szó). Akiknek bűntudatuk volt, hogy a család már csak egy fáradt roncsot kap, mire hazaér, pedig akkor kezdődik a második, és ugye a fontosabb  műszak, és amiatt is, hogy a kollégákat is cserben hagyta, mert az audit előtt ő nem tudott éjfélig benn maradni. És ezt az állandó belső feszültséget nem oldja ki egy ellopott színházi este, vagy egy villámlátogatás a kozmetikusnál, már csak azért sem, mert a teendők halmozódnak, ha az ember kicsit is kienged. Mert segítség nemigen akad, sőt. 
Jó lenne, ha minél többen elolvasnák a Terézanyu pályázatokat, amit hús-vér nők írtak mindenkit érintő témákban, és nesze neked win-win.